A hitelminősítők története az 1850-es évekre nyúlik vissza és az amerikai vadnyugati filmek világát idézi. Kötvényeket már három évszázada lehetett vásárolni, de főleg a megbízhatónak tartott holland, amerikai és brit állam garanciájával, míg a részvény és más banki tőkebevonási formák inkább az európai gazdaságokat jellemezték. Megérkezett azonban az Új Világ üzenete és -milyen meglepő- pénzre volt szüksége. A század közepére már magántulajdonban álló vasúttársaságok sora igyekezett meghódítani az ismeretlen területeket és összekötni a kontintens két partját.
Mivel a banki források a kockázatos vállalkozásokat nem támogatták túl nagy lelkesedéssel, az 1900-as évek elejére az Egyesült Államokban a semmiből nőtt ki egy jelentős kötvénypiac, amely mérete sokszorosa volt az öreg kontinens összes fix hozamú piacának! Ez volt ám a bóvlipiac a javából: a Northern Pacific Railway például a kanadai-amerikai határ mellett az óceán és a Nagy-tavak összekötésére gyűjtött tőkét. Erre 1873-ban 100 milliárd dollárra volt szükség, s a kockázat és a hozam egyenesen arányos volt egymással, erről nem is kell többet mondanunk…
A korábbi sikereken felbuzdulva a kötvények 75%-át egy befektetési ház vásárolta fel, a Jay Cook & Company. Sajnos a külső körülmények (porosz háború Európában) és Grant elnök megszorító gazdaságpolitikája közbeszólt: az első amerikai tőzsdeválságban a Cook bedőlt, a New York-i tőzsdét 10 napra bezárták. A krízis globálissá vált, majdnem 40 ezer kilométernyi vasútvonal építése szakadt félbe.
Bár korábban is voltak olyan vállalkozások, amelyek kereskedők és vasúttársaságok gazdálkodási adatait vették regiszterbe, ekkor értékelődött fel a hiteles információ szerepe. Henry Varnum Poor és fia, Henry William Poor 1868-ban adták ki első évkönyvüket, majd 1922-ben a kötvények minősítését is felvállalták. John Moody 1909-ben alapította meg vállalkozását, bár akkor már 9 éve foglalkozott pénzügyi statisztikák kiadásával, majd 1914-ben kezdte meg a minősítési munkát. Hozzájuk csatlakozott 1913-ban John Knowles Fitch, aki 33 évesen, apja vállalkozását átvéve a részvények és kötvények statisztikáit kívánta közreadni. 1924-ben született meg az ő hitelminősítési kategóriarendszere, amelyet később standardként a többiek is átvettek.
Mire alkalmas és mire nem egy hitelminősítés?
- Segíthetik a jól működő, megbízható vállalatokat, hogy jobb kondíciókkal juthassanak forrásokhoz, ezzel pozitívan szelektálnak a piacon
- Felhívhatják a figyelmet a kockázatos cégekre (már ha a vizsgált vállalatok által közölt jelentések a valóságot tükrözik, a hazugság ellen nincs védelem)
- Meghatározhatják, hogy egy befektetés hol helyezkedik el a kockázat-hozam pároson belül, ezzel segítve a döntést, hogy az adott eszköz megfelelő lehet -e számunkra
- Nem nyújtanak azonban objektív tájékoztatást: a legjobb tudásuk szerint a beérkező információkból dolgoznak, nem ritka, hogy a minősítők véleménye eltér ugyanazzal az eszközzel kapcsolatosan
- Tudnunk kell, hogy a minősítést maguk a minősítettek fizetik, ezért az összeférhetetlenséggel, a részrehajlósággal mindig számolnunk kell
- A jelzáloghitelpiaci válság után a hitelminősítők renoméja sokat zuhant, hiszen megbízhatóságuk kérdőjeleződött meg
- Gyakran vádolják őket azzal, hogy túl lassan reagálnak, mert csak a hosszú távú folyamatokra figyelnek
- Ráerősíthetnek a válságokra, kései reakciójuk akár pánikot is kiválthat
- Mégis jobb eszközt még nem sikerült kidolgozni az ő minősítésüknél.
